Képződés

Hazánk lakosságának több mint fele digitális analfabéta, tudom meg egy reggeli rádióműsorból. No akkor – mondok irány a gogli, mit is jelent ez és mennyire nagy a veszély. Innen gondolom, hogy én a túlsó oldalon volnék.

A digitális analfabetizmus egy csúnya dolog, mely igen komoly szakadékot képez társadalmunkban. Komoly, öltönyös, érintőképernyős, lapitopis emberek ülnek össze időről időre, hogy megegyezzenek abban, hogy a digitális analfabetizmus csúnya dolog. És ebben meg is egyeznek, mert ebben meg lehet egyezni.

2007-ben egy komoly tanulmány is készült arról, hogy kik is azok a digitális analfabéták Magyarországon, meg, hogy miként lehetne őket segíteni. Az akkor nagyjából 4,5 milliós rétegbe elsősorban ötven évesnél idősebbek, vidékiek, kisebbségek, illetve fogyatékkal élők tartoztak. Java részüknek semmiféle kapcsolata a számítógéppel, különösen pedig a világhálóval nincsen. Most – lássuk csak – 2010-et írunk. A digitális analfabéták száma alig ötven százalékra apadt, ha lehet ezt apadásnak nevezni.

Hmm. A baj az egész Öreg kontinensen nem pici. 2006-ban 32 európai állam vezetői írtak alá közös nyilatkozatot arról, hogy 2010-ig meg kell felezni a digitális szakadékot. Ami paradox módon úgy mehetne végbe, ha éppen kirángatnánk belőle az ott csücsülő illetőket. Szóval lehet azon mosolyogni, hogy nagypapa/apuka nem tud SMS-t írni a telefonnal, nagyi/anyu pedig a sorsjegyet még csak-csak, a mobil-feltöltőt viszont a világért sem hajlandó lekaparni. És ráadásul ezt közderültség közepette közlik, afféle kikérem magamnak stílben. A W@P-oló, twitterező, naphosszat a facebook előtt ücsörgő nemzedék meg jobb esetben pirul, rosszabban meg jót röhög ezen az egész helyzeten.

Öregek, nem kell már nekik az újdonság – legyintenek sokan. Pedig azért elgondolkozhatnánk, hogy kinek a készülékében van a hiba.

-vn-