Szabadidő

Dárenpop

PendulumKövezzenek meg a flegmánnézős-lazasérós kult-ítészek, de én nem utálom a Pendulumot. Félreértés ne essék: nem is imádom. De hallgatom, akár hetente többször is.

Azért írom ezt, mert mostanában divat a könnyűzene bűzölgő trágyadombjaként emlegetni az ausztrál hatosfogat munkásságát. Tény: pózerek. Meg az is, hogy nem ők szabadalmaztatták a spanyolviaszt; de az is fix, hogy amit csinálnak, azt jól csinálják. Össze van ez rakva, és ha túl tudunk lépni az egyediség viszonylagos hiányán, még élvezhetjük is e muzsikát. Harmadik lemezhez érkeztek az erszényesek, akik az előző anyag rövidsége után most tizenöt dalt pakoltak a korongra. Ahogy az várható volt, a pop-kollaboráns In Silicoval kijelölt úton haladtak tovább, kis túlzással egyenesen a diszkóba menetelve, ahol ezentúl nem csupán a Tarantulára rophatja majd a táncos lábú közönség. Ez kérem nem szimpla dárenbéz (amit, töredelmesen bevallok, nem is tudok huzamosabb ideig hallgatni); a rockos elemek mellett trance, house, sőt dubstep is feltűnik a tempóváltásokkal megtámogatott dalokban. Meg számos ismerősnek tűnő részlet az előző két korongról. De ami egyszer bevált…

A Genesis címet kapó intro afféle sejtelmes, hősfilmes hangulatra gyúr, hogy aztán jól fejbeverjen bennünket a Salt in the wounds keménykedő d’n’b beatje. Lövöldöz a szinti, középen belassulás, enyhe Slam-utánérzés. A klipes Watercolourban kezdődik az emóciók (remélt) meglovaglása. Rob Swire kiönti nekünk, ami a szívében van, de a producerkedés jobban megy neki (nem vészes a tag, de nem is énekes). A dalolászás amúgy az egész albumra jellemző. A Set me on fire az aktuális dubstep-őrületet lovagolja meg, középtempóval, reggae-s énekkel, jól bevált pendulumos szintihangzásokkal. Az ötödik Crushban betorzítva, és a dal végén akusztikusan is megpengetik a gitárt a srácok. Egynek jó az Under the waves, az Immunizeban meg a prodigys Liam Howlett vendégszerepel (ezek szerint nem tartja cikinek a többhelyütt Prodigy-lájtként emlegetett ausztrálokat). Jelenléte nem is ártott meg a nótának, kevés másikkal együtt ez a tétel idézi a debütalbum tökösségét.

ImmersionAz összemorcolt szemöldökök görcsoldására viszont egyből megkapjuk a The Island pt.1-t, ami egy kommersz, trance-es, már-már rádiókompatibilis valami. Talán a zenekar is érezte, hogy ezt ellensúlyozni kell, így a második rész igazi gép-őrület - mintha egy vírustól betépett gyártósor kaparintotta volna meg hangszereiket. Ezután a Comprachicos jön, ami továbbviszi a robotos vonalat, és egy beetetős-lassú kezdés után alaposan beindul. Ez az album legrövidebb és legdurvább tétele. S ha már a Prodigyt emlegettem, a The Vulture-t akár ők is írhatták volna. A Withcraft-tól viszont egyből ledobtam az ékszíjat: a kigombolt inges backstreet boys-kezdést még most sem sikerült megemésztenem. Ez nyál – komikus, ahogy Swire kapkodja a levegőt a sorok végén. A legnagyobb meglepetés mégis ezután éri az embert: a Self. vs. Selfet az In Flamessel (!) közösen követte el az együttes. S bár alapból úgy passzolnak egymáshoz, mint önző kamaszok a hejőbábai U17-ben, sikerült egy élvezhetően súlyos számot összehozni, hörgés-morgással, énekléssel, széttorzított gitárral. Üde színfolt a javából. Az utolsó előtti The Fountain kezdőhangjait hallván valamiért a Vészhelyzet zenéje flesselt be, rá is kerestem a neten – tényleg hasonlít (mi lett volna, ha anno Benny Hillre kapcsolnak?). Az albumzáró Encodert nem tudom értelmezni, az egész mást ígérő indulás után hamar kinyomtam a lejátszót. Eklektikus, mégis kiszámítható - és még populárisabb. Röviden így jellemezném az Immersiont, amellyel legfeljebb a középszerűségbe merülhetünk alá. Zsebrádión, ciripelő fülesen, halkan hallgatni szigorúan tilos!

6/10

Pendulum: Immersion
Kiadó: Warner

Fittler Márton

Instar Interactive